Valamikor régen vérmedvék önkényuralma alatt éltünk, mi mezeiek. A  Medvetalp-nyalókból alakult  Vérpárt, élén a fogcsattogtató leghatalmasabb Vérfalkavezérrel, nemcsak a legszánalmasabb nyomorba taszította népünket, hanem totális agymosásban is részesültünk. Pofapirító idők jártak...      Megaláztatások sorozata. Annyira elnyomorodtunk lekileg, hogy szó nélkül tűrtük, hogy albérlőink, a mezei nyulak  szemtelenül ki-bejárkáljanak otthonainkban,-vitték a puskát is,  a mezei egerek cincogásától meg már saját dörmögésünket se hallottuk.
     Boldogan szolgáltuk a gonosz fenevadat, és mindig, mikor ellátogatott kis mezőnkre, lelkesen, ütemesen tapsoltunk órákon át. Megcsodáltuk öles termetét, erőt sugárzó, okos tekintetét, fényes bundáját, aranykoronáját . 
     Így teltek-múltak az évek, mignem egy szép napon felfigyeltem, hogy szeretett cimboráim mennyire hasonlítanak egymásra: Üveges tekintet, bávatag vigyor, lehonyult fülek. A határozott cammogást felváltotta valami tétova lábujjhegyen pipiskedés.
     Nem bírtam tovább szó nélkül, megragadtam legjobb barátomat, kicsit megráztam a vállát:
     -Mi van veled?Hogy nézel ki?Hagyd abba ezt a bárgyú vigyorgást!
     -Nem is vigyorgok...-dörmögte  bárgyún vigyorogva.-Te sokkal jobban vigyorogsz!
    Ez szíven ütött! Hát persze, hogy én is! Mindnyájan! De talán még nem késő... 
     Nyomban globális lázadást szítottam.  Szerény személyemben egytagú küldöttség indult a rettegett Vérvárba. Ultimátumot vittem, melyben azonnali és feltétel nélküli hatalomátadást követeltünk. Kilátásba helyeztük, hogy szükség esetén a mezei nyúl kommandót is bevetjük. Ez hatott:
     -Nem akarjuk, hogy vér folyjon!-szepegték a vérmedvék. -A hátsó kapun iszkoltak libasoban kifelé jajveszékelve. Még sikerült megpillantanom a Vérpárt első méltóságát hátulról: akkor már nem volt sem öles termetű, sem erőt sugárzó. Kicsi volt és szánalmas! Koronája helyén csáléra csapott bohóc-sipkát hordott.   Hirtelen tört rám a felismerés:
    -Ezek nem is vérmedvék! Még tán medvék se! Legfeljebb cickányok, amilyen büdösek!  Milyen szégyen! Ezek ültek a nyakunkon ennyi éven át!!
     Lógó orral cammogtam hazafelé. Félúton rohant elém népes rokonságom lélekszakadva, elcsukló hangon ordítozva:
     -Meme! Memegvezetett mememezei mememedvék vagyunk!
      Kicsit sirattuk a sárga földig alázott medvebüszkeséget, aztán megfogadtuk, hogy leckét veszünk a rétisastól éleslátásból, hiszen vele sose fordulna elő, hogy vérmedvének nézzen egy cickányt.    
     Abban mindnyájan egyetértettünk, hogy időben feleszméltünk mégis: a huszonnegyedik órában fordítottuk balsorsunkat jobbra.
      Ebben maradtunk.